Van az úgy néha, hogy még felkelni sincs kedve az embernek, nemhogy munkába menni. Mi tagadás, velem is előfordult néha egyetemista koromban. De általában amint beléptem a nyomda udvarára, a nagy kovácsoltvasból készült kapun, ez az érzés megszűnt és eluralkodott rajtam a jókedv. Na, nem azért, mintha olyan munkamániás lettem volna, erről szó sincs. Csak tudtam, hogy ismét egy szép nap elé nézünk, jobban mondva szép éjszaka elé, mivel a nyomda általában éjszaka működött.
Jól teltek ott az éjszakák, jó volt a társaság. Főleg egyetemistákkal dolgoztam együtt, sok közülük a csoporttársam vagy régi ismerősöm volt. Jókat beszélgettünk közben (már ha hallottuk egymás szavát, a gépek irtózatosan erős dübörgésétől), jobban ment így a munka és az idő is gyorsabban telt a remek társaságban. Izgalmas volt az is, hogy mi vehettük először kézbe az újságokat, még a festék sem volt teljesen megszáradva rajta. Sokszor egész éjszaka dolgoztunk és aludni sem volt időnk, mert ahogy kiléptünk a nyomda kapuján a munkaidő végén, már mehettünk is az egyetemre. De az egyetemisták kevés alvással is beérik.